A Menny Pokollá lett.

Okt 18. A Menny Pokollá lett.

Nagyon fájó szívvel írom ezt a bejegyzést, aki érzékenyebb ne is feltétlenül olvassa végig, de sajnos életem része lett. Én jól vagyok, egyben, egészségben.

Ismeretségünk Sharithannal vasárnap kezdődött, amikor a Digi csapata volt itt 150 fővel. Ő is a Fuze-family tagja, ugyanakkor Pavin és egy másik srác, Agilan unokatestvére. A srác mindig vidám, lelkes, huszonéves csupa vigyor fiú. Agilan és Sharithan voltak az elmúlt napokban számomra azok akikkel a legtöbbet tudtam beszélgetni nevetni és mindig nagyon előzékenyek és figyelmesek voltak velem. Szinte szívügyüknek tekintették, hogy nekem minden jó legyen és minden körülmények közt jól érezzem magam. Ők voltak a személyes testőreim. Sharithannal úgy indult a barátságunk, hogy vasárnap be akart dobni ruhástól a tóba, de SehLing megmentett, azóta azzal viccelődtünk, hogy ezt még megkapom ám, a listáján vagyok. A többiek zömmel nem beszélnek jól angolul, Pavin pedig szó szerint éjjel nappal dolgozik, így a fiaival töltöm az időmet. Ezzel a két sráccal így igaz csupán négy nap alatt, de nagyon jól összeszoktunk. Bármikor felvidítottak vagy volt hozzám pár jó szavuk. Tegnap ebédnél meséltem Sharithannak, hogy voltam futni és abban maradtunk következő alkalommal csatlakozik hozzám és megtanítom őt meditálni is. J

Szerda délután vadvizezni mentünk. Egy tapasztalt olyan profi srác vezette a csoportot, aki ezt a zúgót százszor megjárta már. Nagyon magas volt a vízállás és erős, de jól járható zúgók keletkeztek. Kajakot és tube-ot vittunk ami egy hatalmas gumifánk, mint egy traktor belső, csak beülünk középre és irány a víz. Én nem tagadtam, hogy ideges vagyok és picit félek, ami természetes ismeretlen élménynél, de többen biztosítottak róla, hogy csupa profival vagyunk körülvéve, figyelnek, nem lesz semmi baj. A két srác most is rám tapadt és figyelték minden mozdulatomat és egymásnak adtak át, mikor ki volt hozzám közelebb. Agilan és én tube-bal indultunk, Sherithon kajakkal. Első élménye volt kajakkal vadvizen.  Az első zúgó után felborult, majd visszamászott, a következő után tube-ra váltotta a járgányt. Mikor látta a többieket lezúzni keményebb helyeken is picit puffogott nekem, hogy ő is ezt volna hivatott csinálni. Keményfejűsége végett egy idő után újra visszaszállt a kajakba és fülig érő mosollyal vette az akadályokat. Mikor újra felborult és nagyon pipa volt magára. Próbáltam lehűteni, legyen türelemmel magához, ne akarjon elsőre profi lenni. Egy rövid pihenőt tartottunk cca két óra után nagyjából félúton és készítettünk egy csoportképet, és mi kettesben is csináltattunk egy fotót, amit black and white-nak neveztünk el. J Az nap nevetve viccelődve telt, szinte állandóan egymás közelében, így végig biztonságban éreztem magam.

A rendszer az volt, hogy mindig mi, a tube-osok mentünk előre, majd a kajakosok jöttek. Mindig volt valaki profi aki a vizet, irányokat figyelte, akát a járgányából, vagy oldalsó sziklára kimászfa kvázi felülről.

Egy combos zúgót hárman is jól teljesítettünk gumifánkkal, majd jöttek a kajakosok. Sharithan elsőként. Két szikla közt felborult a kajak. Vártuk, hogy kilökje magát a víz alól, ahogy korábban is. Mivel én előbbre voltam, a kajakot és evezőt ezúttal én kaptam el. Vártunk, 5 másodpercet majd elindult az aggodalom. Nem jött fel a víz alól. A fiúk utána ugráltak mentőkötéllel, de nem sikerült elkapniuk, beszorult. A zúgó két oldalán meredek sziklafal volt, arra kúsztak fel és felülről ugrottak alá, egymást váltva. Az idő mérhetetlenül lelassult de teltek-teltek a másodpercek. Egyszer csak egy mentőmellény bukkant fel a vízből, azt is elkaptam és figyeltük tovább a fiúkat, ahogy próbálnak erejükön felül megtenni mindent a fiúért. Percek teltek el sikertelenül és a srácok szinte fuldokoltak már a kimerültségtől. Majd az idő megállt. Abbamaradt a mentés. Lélekben összetörve hitetlenkedve nagyon lassan kiemeltük a felszereléseket a sziklafalra és egy kis csoportban 10-en egymás mellett ültünk sokkolva, elázva, kifulladva. Eddigre sötét is lett, majd hirtelen leszakadt az ég. Borzalmas fájdalom volt hallani, ahogy szűkölve sírnak a barátok együtt és ahogy áll össze a kép, hogy vége Sharithan meghalt. Ana, rajtam kívüli egy szem lány a vállamra borult, zokogva mantrázta fájdalmasan, hogy „mentsétek meg őt, mentsétek meg őt”. Ekkor megszakadt a szívem. Az ömlő esőben a hidegtől remegve nem tudtam különválasztani a könnyeimet az esőtől az arcomon. Lassan Agilan egy elemlámpával Ana-t és engem felkísért egy kis sáros ösvényen a domb tetején lévő faluba, ahol forró kávét kínáltak nekünk a helyiek. A fiúk meg a sziklán maradtak.

Hívták Pavint, ő a szülőket, rokonokat, rendőrséget és tűzoltókat. Pár órával később még mindig folyt a mentés, de a korom sötétben és egyre erősödő vízfolyásban nem találták meg Sharithan testét.

A helyiek meleg ételt, italt és tűz melletti helyet kínáltak nekem a házukban, míg Ana-val vártunk, a fiúk még vagy éjfélig a rendőrökkel, tűzoltókkal töltötték az időt. Ők is feladták a keresést, majd mentést reggel folytatták.

A kis csapat összegyűlt a faluban a felszerelésekkel és vártuk Pavint, hogy autóval értünk jöjjön. Éjjel három körül értünk vissza a szállásra. Felmelegedve, biztonságban sem tudtam aludni, mindenem fájt, lelkem, testem és borzalmas álmaim voltak. Napfelkeltekor a többiek visszamentek a helyszínre, én akkor aludtam vagy négy órát.

A testet reggel megtalálták, ugyanott, két szikla közé szorulva. A srácok most értek vissza, de folyamatosan égnek a telefonok és megy ki a szomorú hír családban, rokonságban, baráti körben.

A csoporvezetőnk még éjjel bocsánatot kért tőlünk, hogy ez történt, de ez senki hibája, baleset volt, a fiúk pedig mindent megtettek, amit csak tudtak. Nem volt veszélyes a zúgó, de a természet és a víz trükkös ez tény. Az ember veszélyekkel játszik, ha a lakásból kilép, sőt sokszor még annyi sem kell.

Ana-nak igaz volt, azért imádkozott, hogy nekünk semmi bajunk nem lett. Felfoghatatlan számomra mennyire pici a határ élet és halál közt…Én csak négy napja, de van aki gyerekkora óta ismerte ezt a jó srácot. Nincs mit tenni. Az élet ilyet. 

A temetés holnap lesz.

A gépemet még keresem, amint meglesz, mutatok pár fotót a túra felejthetetlen, gyönyörű tájairól.

Sharithan, rest in peace, bro!